Néhány érdekesség a gyöngyökről

Az igazgyöngyöt az ókortól használják ékkőként. Így például a szent koronába 24 borsónyi és 204 kis gyöngyöt foglaltak.

Az ókori Európa, Egyiptom és Mezopotámia három klasszikus gyöngytermelő vidékről szerezte be az igazgyöngyöt:

  • Perzsa-öböl,
  • a Srí Lanka és India közötti Manaar-szoros,
  • a Vörös-tenger partvidéke.

A legszebb fehér és krémszínű gyöngyöket a Perzsa-öbölben termelték; ennek vidékén még 1938-ban is a lakosság 20 százaléka élt a gyöngyből (halászatából, illetve kereskedelméből). Az ezen a vidéken aratott gyöngyöket Bahreinben gyűjtötték össze, és onnan hajón vitték a mai Mumbaiba, ahol a gyöngy tömegének háromszorosát is elkérték érte aranyban. Azóta a kőolajtermelés következtében az öböl vize elszennyeződött; a gyöngyöt termelő kagylók jórészt kipusztultak.

A ceyloni gyöngyhalászatról már Marco Polo is beszámolt. Leírása szerint a gyöngyhalászokat kereskedőtársaságok alkalmazták; a szezon április elejétől május közepéig tartott. Az igazgyöngyöt hajókon meg karavánutakon szállították el — leginkább ugyancsak mai Mumbaiba. A szorosban a gyöngyhalászatnak politikai okokból áldozott be, amikor Sirimavo Bandaranaike miniszterelnök azt az egészségre ártalmas tevékenységnek minősítette és betiltotta.

A Vörös-tenger partvidékén a fő gond az ókortól napjainkig a biztonság hiánya, a cápa- és kalózveszély volt és maradt.

Ugyancsak az ókorban kezdődött el az intenzív gyöngyhalászat Kína és Japán partjai mentén. A japán partjai mentén tenyésző Pinctada martensii kagylóban termő akoya gyöngy ritkán nő 7 mm-nél nagyobb átmérőre. Évezredekkel később ebben a kagylóban sikerült először ipari módszerekkel gyöngyöt tenyészteni.

Jelentősen megnövelte az igazgyöngy kínálatát az Antillák és Amerika, majd a Csendes-óceán szigeteinek felfedezése.

Kolumbusz harmadik útján, 1498. augusztus 14-én fedezte fel a Margarita- (Gyöngy)-szigetet; a telepek kiaknázásához azonban csak a következő évben kezdett hozzá Cristóbal Guerra és Pedro Alonso Nino. Ők továbbhajózva felfedezték a Gyöngy-part igazgyöngy-telepeit is; a Gyöngy-partot mintegy 300 km hosszan, a Codera-fokig derítették fel.

A déltengeri gyöngyöket alapvetően két kagylófaj termeli: a Pinctada maxima Thaiföld, Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és Észak-Ausztrália partjainál honos, a gyöngyhozó osztriga (Pinctada margaritifera) pedig főleg Francia-Polinézia korallzátonyainak lagúnáiban él — ez a faj adja a színes, illetve fekete tahiti gyöngyöt.

A 19/20. század fordulóján a gazdasági fellendülés okozta gazdagodás rendkívül megnövelte a gyöngy iránti keresletet, és ezzel a gyöngy árát is. Egyre többen foglalkoztak az iparszerű tenyésztés módszerének kidolgozásával. Mikimoto Kōkichi 1920-ban mutatott be jó minőségű, gömbölyű tenyésztett gyöngyöket a párizsi közönségnek. Az új módszer a piacaikat féltő hagyományos termelők heves ellenállásába ütközött: a tenyésztett gyöngyöket értékteleneknek, illetve olcsóknak kiáltották ki, és egyre-másra dolgozták ki a laboratóriumi eljárásokat a „természetes”, illetve tenyésztett gyöngyök megkülönböztetésére. A piac azonban nem fogadta el ezt a különbségtételt — már csak azért sem, mert a „kétféle” gyöngy külső megjelenése, esztétikai értéke egyáltalán nem különbözik. A ma forgalmazott gyöngyök mintegy 95%-a tenyésztett.

Az akoya gyöngy méretének korlátai miatt az igazán nagy gyöngyöket Pinctada margaritifera kagylókban termelik; főleg Ausztrália partvidékén.

A második világháború után először ugyancsak Japánban, majd az évezred végén Kínában is sikerült az édesvízi gyöngyök nagyüzemi tenyésztése is. A kínai édesvízi gyöngyök között igen szép színárnyalatokat tenyésztettek ki, és ezek felhasználásával mutatós, fiatalos, vidám színű ékszereket készítenek.

forrás: wikipédia

Share this post